Amikor a gyerek látja otthon, hogy baj van
A felnőttek nem tudják kizárni a nehéz helyzeteket saját életükből. Nagy dilemma, mennyit és hogyan mutassanak meg ebből gyermekeiknek.
Sok szülő próbálja védeni gyermekét a nehéz, nyomasztó dolgoktól, igyekszik csak annyi terhet rápakolni és annyi elvárást támasztani vele szemben, amitől inkább fejlődik, új képességekre tesz szert. A gyermekek azonban sok dolgot érzékelnek, sejtenek a számukra fontos személyekből. Ha a problémás helyzet ráadásul közvetve vagy közvetlenül őket is érinti, a sejtések és a nyomukban alakuló fantáziák még félelmetesebbek lehetnek számukra, mint a konkrét valóság.
Ezzel a dilemmával mostanában fokozottabban szembesülhetünk. Számos szorongató társadalmi és ökológia folyamat zajlik, melyek bizonytalanabbak, kiszámíthatatlanabbak, átláthatatlanabbak az egyén számára is. A felnőttek életében egyébként is vannak kritikus periódusok, de az utóbbi években ennek lehetősége sokszorozódik. Erős lehet a késztetés, hogy „legalább a gyermeket ne nyomasszuk”, de valójában általában lehetetlen, hogy teljesen elrejtsük az aggasztó vagy fenyegető dolgokat.
Hogyan működik a kisgyermek?
A gyermek látja az arcunkon az aggodalmat, hogy mostanában kevésbé vagyunk vidámak, többet csattanunk fel a másik szülővel szemben, suttogva beszélgetünk. Minél kisebb a gyermek, annál hajlamosabb azt gondolni, hogy vele lehet gond, miatta szomorúak vagy feszültek a szülők, ha nem kap más magyarázatot.
Szinte elkerülhetetlen, hogy a gyermek valamilyen módon vagy felületen ne találkozzon a negatív történéssel. Vagy a felnőttek beszélgetéséből hall valamit, vagy valamelyik médiumban szóló hírből csíp el foszlányokat, és így tovább. A felnőttek hajlamosak azt gondolni, minél kisebb egy gyermek, annál kevésbé fogja fel a dolgokat, fölösleges a felnőtt problémákkal terhelni. Azonban a gyerekek már veleszületetten, csecsemőkoruk óta ráhangolódnak a felnőttek érzéseire, próbálják kifürkészni őket, ami adaptív tulajdonság. Ez később sincs máshogy. Ha ehhez értelmezhetetlen foszlányokat csípnek el, megint ott vagyunk, hogy a fantáziájában kénytelenek kiegészíteni a számukra érthetetlen dolgokat.
Amikor a felnőttek nyomasztó társadalmi események következtében bizonytalanok, és maguk is kapaszkodókat keresnek, észrevétlenül több hírt néznek, hallgatnak, többet beszélgetnek az aggasztó dolgokról. Az iskoláskor alatti gyermekek még a fantázia és valóság elkülönítésén dolgoznak. Amit a felnőtt a hírekben távolinak észlel, a gyermek számára az otthon biztonságába betörő vizuális élmény lehet. Életkori sajátosság is, hogy nem pontosan érzékeli, hogy ez ott történik-e, vagy valahol távol.
A szorongás oldása
A gyerekek számára emészthetőbbek a valóság nyomasztó mozzanatai, ha az életkori szintjükhöz igazítjuk őket, nem lehet a felnőtt világot egy az egyben rájuk önteni. Ugyanakkor a nyomasztó dolgok puszta észlelése értelmezés nélkül arra készteti őket, hogy fantáziában egészítsék ki, amit nem értenek, és ez gyakran szorongatóbbra sikerül, mint maga a valóság. Fontos tehát életkoruknak megfelelően értelmezni számukra a felnőtteknek is nehéz eseményeket. Ha ez nem történik meg, magukra maradnak a jóval félelmetesebb fantáziavilággal és szorongásokkal.
Két irányból is közelíthetünk gyermekünk világa felé. Viselkedéséből vagy kérdéseiből következtethetünk arra, hogy valami foglalkoztatja, nyomasztja, amit nem tud igazán megfogalmazni. És mi is kereshetünk módot arra, hogy megossza velünk valamely nehézségét az életkorának megfelelően. A cikk második részében bemutatjuk az óvodás Kristóf történetét, aki egyik napról a másikra mintha kivetkőzött volna önmagából. Hogyan érinti ez a szülőket? Képesek lesznek-e felismerni, mi áll a gyermek viselkedésének hátterében, és mit tehetnek, hogy kisfiuk szorongását oldják?
