Óvodáskor
Nagy dilemma a szülőknek és a pedagógusoknak, mivel tudják a gyermeket felkészíteni a gyorsan változó világ kihívásaira, felvértezni a nehézségekre, hogy sikeresek legyenek az egyre bizonytalanabb jövőben.
Cikksorozatunk harmadik részében megvizsgáljuk, hogyan fejlődik a kompetencia érzelmi készsége óvodáskorban. Ahogy előző írásunkban bemutattuk, ez az érzelmi készség önbizalmunk, önértékelésünk egyik pillére, és alapjait már születéstől kezdve formáljuk − óvodáskorban nagy jelentősége lesz mind kapcsolataink alakításában, mind a világról való tudás, a jártasságok megszerzésére való törekvésben.
Önérvényesítés, felfedezés, kitartás, kreativitás
Az óvodások már számos érzelmi készséget kifejlesztettek, és ezeket kezdik önállóan használni, gyakorolni, de a felnőttek jelenléte még elengedhetetlen. Ilyenkor az egyik fontos szülői készség, hogy igyekszünk megfigyelni, mennyire képes gyermekünk megoldani egy helyzetet, és mikor van szüksége támogatásunkra. Például amikor egy konfliktushelyzetben a gyermekek képesek találni egy mindenki számára jó megoldást, érdemes hagyni őket, amikor viszont elárasztják őket a negatív érzések, szükségük van ránk a megoldás közös kidolgozásában.
Ugyanígy hagyhatjuk, amikor a gyermek ő maga szeretne valamilyen problémát megoldani, például azt, hogy miként lehet a homokvár megerősítését, díszítését kidolgozni, hogyan építhet bunkert magának, vagy kuckót a plüssállatoknak. Máskor azonban, amikor a gyermek túl nagynak érez egy feladatot, segíthetünk azzal, hogy egy nehezebb lépést kisebb, kezelhető lépésekre bontunk számára. A legtöbb szülő egy-egy helyzetben szinte észrevétlenül alkalmazza, hogy a változásokat kisebb lépésekben vezeti be. Ez ugyanakkor szinte minden tanulási folyamatban alkalmazható, és később felnőttként is használhatjuk egy nehéz helyzet megoldására.
A négyéves Peti például izgatottan figyelte, ahogy testvére, Sári az öt-hatéves „nagyokkal” izgalmas akadálypályát talál ki, de nem sikerült kapcsolódnia, hiába mutattak meg neki mindent. Sírdogálva panaszolta szüleinek, hogy nem tud a többiekkel játszani, mire anyukája megígérte, hogy megnézik, mit tehetnek. Amikor a többiek más elfoglaltság után néztek, közelebbről megnézték a pályát, amely elsőre komplikáltnak tűnt. Peti minden bizonnyal úgy érezte, ezzel nem tud megbirkózni. Közelebbről szemügyre véve a pályának voltak alagúton átbújós részei, volt, ahol átgurítani kellett a labdát, és egy alacsony padon is végig kellett menni, majd leugrani. Az átbújós részekkel kezdtek, ami Petinek is könnyen ment, ez sikerélményt adott számára. Az anyuka azt javasolta, hogy folytassák az átgurítással, előbb csak rövidebb, aztán hosszabb alagúton. Amikor Petinek sikerült, együtt örültek.
Másnap apukájával folytatták, a padon való átmenetelt gyakorolták, kézenfogva, majd anélkül. A leugrás azonban ijesztő maradt a gyerek számára, túl magas volt a pad. Az apuka kitalálta, hogy először a földön gyakorolják az ugrást, próbáljanak messzire ugrani. Amikor Peti ebben már bátor volt, egy alacsony lépcsőfokról ugrottak, végül néhány nap múlva már a padról is le mert ugrani. Ezután Peti az anyukájával begyakorolta, milyen sorrendben kell a pályán végigmenni, amit büszkén mutatott meg testvérének is. Ebben az esetben Sári már önállóan használta felfedező, alkotó készségeit társaival, míg Petinek szüksége volt egy tanulási folyamatra, ahol minden lépés kimunkálása sikerélményekkel járt. Szülei tudták, melyiküknek mire van szüksége, illetve hogy Petivel a sok kis lépés türelmet igénylő gyakorlása mintát is ad a gyereknek az örömteli erőfeszítésre, mellyel megvalósíthat egy célt.
Mindkét folyamat, amikor gyermekünk elmélyülten dolgozik egy probléma megoldásán, vagy velünk gyakorol egy vagy több kisebb lépést, a kitartást és célok kitűzését segíti, és növeli a kompetenciaérzést. Bár ekkor játékokon keresztül gyakorolja ezeket a készségeket, később bármely dolog elsajátításában segíteni fogja őt.
A gyermekek felfedezési kedve a kíváncsiságban is kiteljesedik. Ebben az életkorban a számtalan kérdés a szülőket időnként próbára teszi, a kérdések néha kínosan is érinthetik őket. De gondoljunk arra, hogy a kíváncsiság később is az egyik legnagyobb hajtóerő a tanulásban. Ha a gyerekek túl sokat hallják, valami azért van, mert „csak”, vagy „ne legyél olyan kíváncsi”, ez kedvüket szegi a felfedezésben. Amikor az önérvényesítést, felfedezést, kíváncsiságot észszerű határok közt támogatjuk, tulajdonképpen a tanulás vágyát és a kreatív megoldások keresését is ösztönözzük. Ezeket az alapvető kompetenciákat kisgyermekkorban alapozzuk meg.
Rugalmasság, változás elfogadása
A gyermekek igénylik a kiszámíthatóságot és a megszokott napirendet − minél kisebbek, annál inkább. Ugyanakkor fontos felkészülniük a változásokra vagy a kiszámíthatatlanabb helyzetekre. A legtöbb szülő érzi, hogy a változásokat fontos kisebb lépésekben bevezetni. Például a nagyszülőknél való alvást számos lépés előzi meg: előbb a nagyszülők jönnek látogatóba, illetve őket látogatjuk meg, majd „anya főz, amíg a nagyival játszol”, „nagypapa elvisz a játszótérre”, „elugrom bevásárolni, amíg nagyival olvasol”, és így tovább, mire elérünk a máshol alváshoz.
A változásokra felkészülhetünk beszélgetéssel vagy játékkal is. Lehet beszélgetni az új helyzetről, elképzelni, hogy milyen lesz, az életkornak megfelelő képeket, könyveket nézegetni a témáról, akár játékot kitalálni. Ezek a készülések fontosak, nemcsak a szorongás csökkentése miatt, hanem mert közvetítik, hogy a változás is a mindennapok része, és ezzel tudunk bánni, vagyis ezzel a rugalmasságot is tanítjuk a gyermeknek.
És mit tegyünk, amikor valamire készülünk, és nem úgy alakul? Például fagyizni indultunk, és aznap betegség miatt zárva van a cukrászda. Először is a csalódottságunkat átélhetjük együtt, kifejezhetjük, de azt is, hogy erről senki sem tehet. A gyerekek értékelik, ha bevonjuk őket az alternatíva kitalálásába. Lehet ez egy hosszabb séta, lehet tervezni együtt egy desszertet vacsora utánra, játékfagyikat készíteni levélből és gesztenyéből, vagy másnap ismét eljönni a cukrászdába és így tovább. Ezek a helyzetek mind mintát nyújtanak a váratlan helyzet, váltás, változás elfogadására, az újratervezés megvalósítására. Ezek a készségek felnőttkorunkban is hasznos útitársak.
A választás képessége, döntéshozatal
A választás készségének megalapozásával szintén egy kiemelkedően fontos felnőttkori készséget támogatunk, a döntéshozatal képességét. Az éppen kibontakozó gyermekek mindent szeretnének kipróbálni, és gyakran nehezen veszik tudomásul, hogy nem lehet mindent, vagy legalábbis nem egyszerre. Azonban a valóság része a korlátok elfogadása és hogy megtanuljunk ezzel bánni. Ilyen helyzetekkel már kisebb korukban is találkoznak, az óvodáskorúaknál azonban ezt a készséget kifejezetten elkezdhetjük gyakorolni. Ezek a helyzetek intenzív vegyes érzéseket okoznak, ezt tudni kell elviselni. Azt is, hogy valami mellett döntenünk kell, ugyanakkor a másikról lemondani, ami szomorúságot is okozhat. A gyermekeknek segít, ha eleinte mi próbáljuk megfogalmazni vegyes, több irányba húzó vágyaikat, vagy segítünk abban, hogy ő tudja ezeket megfogalmazni.
Egyszer például az óvodában megbeszélték a gyerekek és a szülők, hogy szombat délután találkoznak a játszótéren. Amikor Éviék indultak volna, a nagymama telefonált, hogy ő vigyáz Évi unokatestvérére, örülnének, ha átmenne, ráadásul a nagyiéknál egy helyes kiscica is van. Évi érthetően elszomorodik és feszültté válik, mivel legszívesebben mindkét helyre menne, el is pityeredik.
Segíthetünk megfogalmazni számára, hogy két dolgot szeretne egyszerre: a barátaival is játszana, és az unokatestvérével meg a cicával is. Ha az egyiket választja, nem lehet a másik. De segíthetünk azt is megfogalmazni, hogy egy másik nap mehet a másik helyre, például ha a nagymamához menne, akkor a szülei megkérdezhetik a barátokat, mikor lesznek legközelebb a játszótéren. És lehet, hogy végül Évinek támad egy jó ötlete. De a legfontosabb, hogy teret engedtünk egy olyan választás, döntés meghozatalának, ami rábízható a gyerekre, és amelyben gyakorolhatja ennek felelősségét és az érzései kezelését.
Együttműködés és kompetenciaérzés a kapcsolatainkban
A kompetencia és hatóerő átélése rendkívül fontos élmény és készség kapcsolatainkban, ahogy több írásunkban is szó volt erről. Ennek egyik hozadéka, hogy nem másokon uralkodva szerezzük önértékelésünket, hanem a kompetens konfliktuskezelésből és kölcsönös szempontok érvényesítéséből. Korábbi írásainkban szót ejtettünk arról is, milyen fontosak kapcsolatainkban a konfliktusmegoldás módjai, és ennek részeként az önérvényesítés és az agresszió megkülönböztetése, ami az óvódás életkornak is kiemelt feladata.
Ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermekek óvodáskoruk vége felé már önállóan és együttműködve tudnak bonyolultabb játékokat, feladatokat megvalósítani. Gondoljuk a korábbi példában akadálypályára: milyen nagyfokú együttműködés kellett a kitalálásához, megalkotásához és a megállapodott szabályok közös betartásához. Amikor a felnőttek támogatják ezek önálló érvényesülését, a gyerekek számos olyan készséget gyakorolnak komplex, magas szinten, játékos formában, amelyek később nagyon hasznosak lesznek számukra iskolás- és felnőttkorban. Azt is örömtelien élhetik át, hogy együtt többet tudnak létrehozni, mintha mindenki külön alkotott volna. Ebben az életkorban már azt is elsajátítják, hogy a valóságban vannak mindenkire érvényes szabályok. Az akadálypálya kapcsán a gyerekek maguk alkották ezeket. Ilyenkor a felnőttnek csak akkor van szerepe, ha a feszültségek olyan szintet lépnek át, amit a gyerekek nem tudnak kezelni, és a konfliktusmegoldás károsabb módjai kezdenek érvényesülni. Ebben az esetben is érdemes törekedni a gyerekek bevonására a helyzet megoldásában.
Óvoda vége felé a gyerekek szívesen tanulnak szabályokhoz kötött játékokat (mozgásos vagy társasjáték), ez is jó gyakorlóterep. De fontossá válik az adott közösség szokásrendszere. Ebben az életkorban láthatjuk a valóság korlátainak és szabályainak elfogadását, ugyanakkor a szinte határtalan fantáziajátékot és kreativitást.
Iskoláskorra tehát egy sor érzelmi készséget alapozunk meg, melyek egyrészt segítik a tanulást és további készségek megalapozását, másrészt azt, hogy kapcsolatainkban a kölcsönös szempont-érvényesítés és az együttműködés biztonságos területté válhasson. Az iskolapadban töltött évek alatt pedagógusaink jó esetben a tananyag mellett ezeket a készségeket is tovább formálják, de a szülők szerepe is vitathatatlan marad. Ahogy a cikksorozat elején hangsúlyoztuk, mindez felnőttkorra is jó alapokat ad.
