A konfliktusmegoldás két módja: kompetens és omnipotens
Legtöbben akkor érezzük jól magunkat kapcsolatainkban, amikor nem vagyunk feszültek, nem érzünk nyomást, össze tudunk hangolódni. A konfliktusok nagy feszültséget válthatnak ki, kellemetlen átélnünk őket, ennek ellenére fontos szerepet kapnak kapcsolatainkban, és bármily meglepő, sikeres megoldásuk nagyban előreviheti fejlődésüket, erősödésüket.
Legtöbbször mielőbb szabadulni akarnuk a konfliktustól, amit egyfajta nyomásként, késztetésként élünk meg. Nem mindegy azonban, hogy megoldani akarjuk a konfliktust, vagy pusztán szabadulni a feszültségektől. Ez a nyomás különösen nagy akkor, amikor erős tehetetlenségérzést is átélünk, amikor úgy érezzük, nem tudunk igazán hatni a másikra.
Akkor mégis mi a hasznuk a konfliktusoknak? Gyakran ez az egyik terep, ahol rájövünk saját igényeinkre és képviselni tudjuk őket, miközben megismerjük a másik igényeit és másságát. Megérezhetjük saját határainkat és a másik határait. Alkudozni kezdhetünk és változtatni a bemerevedett szokásokon, vagyis tükröt, illetve segítséget kaphatunk saját belső konfliktusaink feszültségére. A kimenetel lehet a kapcsolat helyreállítása, az álláspontok közelítése, kompromisszumtalálás, egymás jobb, árnyaltabb megismerése.
De a konfliktus végtelen harccá is válhat, mintha mindenáron el kellene dönteni, kinek van igaza.
Az amerikai pszichológus Novick házaspár elterjedt koncepciója szerint kapcsolatainkban kétféle konfliktusmegoldási módot különböztetünk meg, ahogy általában nehéz élethelyzeteinkben is ezeket mozgósíthatjuk, ha nagy tehetetlenséget élünk át.
Aki kompetens (hozzáértő) alapon old meg egy helyzetet, mindig figyelembe veszi környezete valóságát, mások szempontjait, illetve saját képességeit, lehetőségeit. Aki omnipotens (mindenható érzetű) alapon old meg egy helyzetet, a valóságot és saját korlátait figyelmen kívül hagyva inkább csak úrrá szeretne lenni rajta. Mindkét megoldás aktiválódhat bennünk, de kisgyerekként a szüleink által gyakrabban közvetített megoldások beívódnak, és tudat alatt meghatározzák, mit mozgósítunk inkább.
Kompetens konfliktusmegoldás esetén törekszünk arra, hogy saját szempontjainkat is kifejezzük, de a másikét is meghalljuk; törekszünk arra hogy a különbözőséget, másságot toleráljuk. Az indulatok hevében nem könnyű, de igyekszünk fejben tartani, hogy a mi álláspontunk is egy nézőpont, nem pedig a kőbe vésett igazság. Lehet, hogy a másik másként éli meg ugyanazt a helyzetet, de ez nem egy ellenünk elkövetett támadás, vagy nem a mi fontosságunk semmibevétele. A másik ember különállóságának és szempontjának tisztelete segít, de legalább ennyire igyekszünk megmutatni a saját nézőpontunkat. Ha ez kölcsönösen sikerül, a legfeszültebb, legdühösebb szóváltások is segítenek egymást kölcsönösen meglátni, álláspontunkat egymáshoz közelíteni, akár változtatni is a sajátunkon, ha kell, és segít a kompromisszum, a kreatív megoldások megtalálásában is. Ilyenkor a konfliktus egy nagyobb ívben szemlélve segít a változtatások bevezetésén, az álláspontok megmerevedése, konzerválódása ellen hat, és hasznos tükröt tarthat mindkét félnek. Egyúttal a kapcsolatot is megerősíti, segít árnyaltabban megismerni és elfogadni egymást, és élményt ad az újraközeledésről, a kapcsolat helyreállításáról.
Az omnipotens konfliktusmegoldás kevéssé tud kölcsönössé válni, mivel erős mozgatórugója a tehetetlenségérzéstől való magszabadulás vágya. A másik embert ilyenkor nem vagyunk képesek külön motivációkkal bíró különálló emberként látni, kezelni, hanem saját fenyegetettségérzésünk forrásaként, aki bánt, támad vagy semmibe vesz minket. Ilyenkor az egyén abból meríti erejét a tehetetlenségérzés elviselésére, hogy a másikat igyekszik legyőzni, leértékelni, bebizonyítani, hogy nincs igaza. A behódolás ennek csupán fordítottja, de az is a győztes–vesztes logikára épül, vagyis hogy az egyik mindig felül, a másik pedig alul marad. Ez sok sérelemhez, sérüléséhez vezethet, illetve végeláthatatlan harcokhoz valódi megoldás nélkül. Gyakori ilyenkor, hogy az erő átéléséhez, az önértékelés megerősítéséhez ezt ismételjük, a győztes–vesztes szerepek is ide-oda fordulhatnak.
Balázs pénteken estefelé elköszön feleségétől, Lucától, focizni indulna a barátokkal. Luca szemrehányóan néz, és megjegyzi: „Folyton másokkal lógsz!” Balázs ideges lesz: „Mi az, hogy mindig? Egész héten neked segítettem a gyerekek körül!” Luca kontráz: „Végre egy kis nyugalom van, és rögtön lelépsz! Velem nem jó filmet nézni?” Balázs támadva érzi magát: „Minden időmet be akarod osztani?” Szó szót követ, szinte egy perc alatt indulatos kiabálásig fajul helyzet egymás sértegetésével. Végül Balázs dühösen elviharzik, úgy érzi, Luca minden percét kontrollálni akarja. Luca elkeseredve és dühösen a kanapéra rogy, úgy érzi, Balázs mindig magára hagyja, csak a gyerekek és barátok fontosak számára.
Ezeket a köröket nem először játszották le. Mindketten úgy érzik ilyenkor, a másik nem érti igényeiket, nincs tekintettel rájuk. Luca Balázst elhanyagolónak látja, Balázs Lucát erősen kontrollálónak.
Ezen a pénteken azonban a kanapén ücsörögve Lucának eszébe jut, hogy Balázs nemrég hosszan mesélt arról, anyja milyen kontrolláló volt apjával. „Talán nem is engem lát ilyenkor, aki csak vele szeretnék lenni, hanem anyját látja bennem?” – fut át Lucán. Balázs pedig hazafelé tartva felidézi, hogy Luca apja néha egész éjszakára eltűnt, magára hagyva aggódó családját. „Mi van, ha nem is nekem szól Luca indulata?” – merül fel benne.
A következő szombaton Balázs megint elköszön délután, és elindul a szokásos feszültség Lucával. De Lucának is és Balázsnak is bevillan az előző heti felismerése. A kiabálás hevében Luca vesz három levegőt, és kicsit lenyugodva kimondja, hogy ilyenkor úgy érzi, hogy nem is fontos Balázsnak, de lehet, hogy ez csak az ő érzése, hiszen Balázs mindig gondol rájuk, a családjára. Ekkor Balázs is elmondja, hogy annyira felbőszíti ilyenkor Luca, hogy nincs kedve megnyugtatni és úgy indulni a saját dolgára. Csak anyja „sárkány oldalát” látja ilyenkor benne, aki mindig számonkérő volt vele. Neki csak egy kis külön időre van szüksége, és ha ilyenkor biztosítaná Lucát, hogy ettől még ők a legfontosabbak, Luca sem lenne ilyen nyugtalan. Luca elpityeredik: igen, Balázs fején találta a szöget, nem is az a baja, hogy Balázs néha elmegy, hanem úgy érzi, hogy ő nem eléggé fontos. Elhatározzák, hogy másnap alaposabban megbeszélik ezt, és kitalálják, hogyan tud Balázs jó érzésekkel időt tölteni barátaival vagy egyedül, úgy, hogy eközben Lucát is jó érzések töltsék el.
Látható, hogy mindenkinek vannak érzékeny pontjai. De nem mindegy, hogy a másikat olyannak látjuk, aki direkt bánt vagy nem vesz figyelembe minket, amikor érzékeny pontot érint, vagy különálló indítékokkal rendelkező személynek, akivel össze kell egyeztetnünk az érzékeny pontokat, eltérő igényeket is.
Valamilyen arányban mindenkinél előfordul mindkét megoldás. De ha erős, elmélyülő, teherbíró kapcsolatokat szeretnénk, érdemes a konfliktusmegoldás kompetens módjára törekedni. Ha a másik mód kapcsol be, utólag átbeszélhetjük, mi lehetett az az érzékeny pont, ami a győztes–vesztes logikát bekapcsolta. Gyermekek esetében már csecsemőkortól elkezdhetjük a megalapozást, amihez hasznos támpontokat találhatunk fejlődéspszichológiai írásokban.