A közösségbe kerülés tipikus időpontja az ősz, amikor az óvodában új csoportok, az iskolában új osztályok indulnak. A legtöbb kisgyermek ilyenkor kerül első közösségébe − már a szülő nélkül −, vagy ilyenkor vált intézményt. Sok az újdonság, nagy változások ezek a gyermek és a család életében.
A közösségbe kerülés mérlegelésének folyamatában, illetve az ekörül felmerülő problémák kapcsán nincs egyetlen mindenkire érvényes megoldás, a gyermek, a szülők, a család szempontjait mind meg kell fontolni.
Egyszerre jellemző az újdonság izgalma és az attól való szorongás. Fontos szempont például, hogy a közösségre, változásra készülnie kell a szülőknek is, hiszen számukra is nehéz lehet az elválás. De az is jellemző, hogy bűntudattal kell megküzdeniük, mert vágynak a gyermektől független élettérre.
A gyermeket is készíteni kell az újdonságra. A közösségbe kerülés is egy hosszabb folyamat, melynek szakaszai vannak, nem pusztán az a néhány hét, amit klasszikusan beszoktatásnak neveznek. E szakaszok mindegyike fontos a hosszú távú cél megalapozásában, hogy a gyermek a közösségben is jól érezze magát, ugyanakkor erősek maradjanak családi kapcsolatai is. Később bármely új közösségbe kerülésnél is szem előtt kell tartanunk ezeket a szempontokat.
Az első szakasz az, amikor a szülők megfontolják, szeretnék-e, illetve szükséges-e közösségbe adniuk a gyermeket, és miért. A váltás kapcsán (például mert iskola következik) mérlegelik, mi lenne legjobb a gyermeknek. Minél több szempontot és bizonytalanságot, érzést tudnak átgondolni a szülők, annál magabiztosabbá válnak a gyermek felkészítésekor vagy a beszoktatás folyamán. Ennek a szakasznak sokan nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, pedig ez segíthet abban, hogy a később, a nehézségek felbukkanásakor kitartóak legyünk, vagy − részint tudattalan − ellentmondásos érzéseinkkel ne zavarjuk nagyon össze gyermekünket. Ne spóroljunk meg az időt, vizsgáljuk meg, mi az, ami gyermekünk és a család szempontjából hosszabb távon a leghasznosabb mindenkinek. Itt a realitásokat is figyelembe kell vennünk Gondoljuk végig, gyermekünk számára milyen utakat tartunk hosszabb távon hasznosnak, ez többféle is lehet. Megfigyelhetjük, milyennek látjuk őt mások közt, kapcsolódásaiban mi könnyű és mi nehéz számára.
A közösségbe kerülésnél felmerülhet például, hogy egész napra hagyjuk-e ott, vagy ebéd után hozzuk haza: ennek eldöntésekor vizsgáljuk meg saját érzéseinket is, például hogy kitölt-e minket a gyermekkel való együttlét, vagy pedig élethelyzetünkből fakadóan ajánlatosabb-e visszamennünk dolgozni, illetve nekünk is szükségünk lehet arra, hogy visszakapcsolódjunk a munkánkhoz. Nem könnyű őszintének lenni, és érdemes akár másokkal is sokat beszélgetni erről. Ugyanígy számos szempont felmerülhet, amikor iskolai közösséget választunk gyermekünknek. De ha a dilemmákban egy megnyugtató pontra jutunk, ez sok bűntudati kört megspórol későbbre, illetve nem a gyermekünktől várunk majd visszaigazolást, ami nagy terhet rakhat rá. Vagyis álljunk ki a elhatározásunk mellett, és tartsuk észben, hogy mindenki szempontjait figyelembe véve hoztuk meg döntésünket.
Később, a beszoktatás hullámvölgyeiben ez hasznos lesz számunkra. Amikor gyermekünk éppen sír, szomorú, ellenkezik, fontos felidéznünk, hogy semmilyen átmeneti nehéz érzés vagy körülmény nem változat a kölcsönös szereteten, valamint hogy megalapozott döntést hoztunk, hosszú távú szempontokat és a célokat tűztünk ki. Ezek a család egyensúlyát is szem előtt tartják, és a gyermeket is segítik családi kapcsolatai megőrzésében, miközben megéli a közösséghez tartozás élményét.
A második szakasz a felkészülésé. Az első tennivalónk, hogy informálódunk, mivel jár egy adott közösségbe kerülni, milyen szokások vannak ott, hogyan történik a beszoktatás, mire érdemes figyelnünk. Mindez saját biztonságérzetünket növeli, ami azért nagyon fontos, mert a teljesen ismeretlen helyzet nagyon szorongató lehet, miközben nekünk kell biztonságot sugallni a gyermek számára. A tájékozódás után elkezdhetjük felkészíteni gyermekünket a várható változásra. Ha még pici, ez inkább az elválás fokozatos kipróbálása ismerősökkel, illetve az is jó módszer, elsétálunk a leendő bölcsődébe együtt, ismerkedünk a környezettel. Nagyobb gyermeknél nyílt napon el is látogathatunk az oviba, így a gyermeket egy konkrét, megfogható, ismerős dologra készíhetjük fel. A ráhangolódás izgalmas szakaszában nézegethetünk témába vágó képeskönyveket, beszélgethetünk a családba tartozó vagy ismerős gyerekekről, akik már óvodások/iskolások: mit mindent csinálnak ott, milyen érdekes dolgok történhetnek velük. Ez élőbbé, kézzelfoghatóbbá teszi a kisgyermeknek az otthonon kívüli életet. Számunkra is izgalmas élmény, ahogy megfigyeljük, hogyan reagál a gyermekünk, amiből következtethetünk arra, mire figyeljünk majd, mi segíthet számára a későbbiekben.
A legtöbb intézményben a közösséghez csatlakozást megelőzi a szülői értekezlet vagy tájékoztatás, ekkor konkrét praktikus tanácsokat is kapunk (például hogy mi legyen a gyermek ovis zsákjában). Ekkor ismerkedünk meg az új óvó nénivel, dadussal, tanító nénivel, gondozóval stb., szintén segítenek, és akikkel fontos együttműködnünk, bíznunk tapasztalatukban.
A következő szakasz a beszoktatás néhány hete. Kisebb gyermekeknél az otthonra, szülőkre emlékeztető tárgyak (például egy fénykép, egy „mamaszagú” kesztyű, vagy akár egy egy apró játék, amelyhez jó emlékek fűződnek sokat segíthetnek, hiszen a gyerekek ilyenkor még azzal küzdenek, hogyan tudják fejben megőrizni apát és anyát akkor is, amikor éppen nem látják őket. A nagyobb gyermekeknél is kialakulatlan még az idő fogalma, de a vizualitás vagy az eseményekhez kötés segíthet, hogy érzékeljék, mikor történik az elválás és a találkozás. Például lerajzolhatjuk a napokat, közösségi eseményeket számára fontos figurákkal, szimbólumokkal segítve. De mondhatjuk, hogy ebéd vagy uzsonna után megyünk érte. Fontos figyelembe venni, hogy ez a szakasz érzelmileg is igénybe veszi a gyermekeket, rengeteg új tárgyi és személyekkel kapcsolatos inger éri őket. Ezeket fel kell dolgozniuk. Ebben a szakaszban lehetőleg ne vezessünk be semmilyen más változást (például másik szobába költözést), tartsuk azokat a rutinokat, melyek biztonságot nyújtanak a gyermeknek, és feltétlenül hagyjunk neki elegendő feldolgozási időt.
Ezekben a hetekben ne akarjunk bölcsőde, óvoda, iskola után egy nagyon izgalmas élményt nyújtó programot csinálni, ezeket tartsuk meg hétvégére. Ne féljünk attól, hogy az élményekkel rivalizálnunk kellene, hogy még izgalmasabb dolgot kell mutatnunk, hogy gyermekünk ne távolodjon el. Bízzunk abban, hogy a gyermeknek épp arra van szüksége, hogy biztonságos jelenlétünkben feldolgozza a nap eseményeit. Az érzelmi hullámvölgyekben pedig − ahogyan már korábban említettük − segít annak felidézése, hogy megfontolt döntést hoztunk. Nem hasznos más gyermekekkel hasonlítgatni, mindenki máshogy dolgozza fel a változás élményeit. A tapasztalatok szerint ebben a szakaszban a bűntudat vagy a féltékenység lehet zavaró érzés a szülők számára, jó, ha ezekről őszintén tudunk beszélgetni valakivel.
Végül az utolsó, de szintén fontos szakasz: az újdonság varázsa és a szorongás csökken az első pár hét után, de a változás állandó marad. Meg kell újból „tanulni egymást”, vagyis azt, hogyan kapcsolódunk ebben az új helyzetben. Azt is el kell fogadnunk, hogy nem tudunk mindent gyermekünk napjáról, mások lesznek tanúi sok fontos pillanatnak. Pici gyerekeknél ragaszkodjunk ahhoz, hogy aki gondozza, vigyáz rá, meséljen a napjáról. Mi is figyeljük meg az ottani környezetét. Később mesélhetünk neki a napjáról, hogy mi történt vele nélkülünk, és saját napunkról is, és hogy gondoltunk rá napközben.
A kapcsolatot megerősíthetjük kettesben töltött idővel, amikor tényleg csak őrá figyelünk. Nagyobb, óvodás gyerekek szülei gyakran panaszkodnak, hogy a gyermek nem mesél a közösségről, ezért félnek az eltávolodástól, és attól, hogy nem tudják, mi van vele, mi zajlik benne. El kell fogadnunk, hogy a gyermek egy idő után felfedezi, hogy tőlünk független pszichével rendelkezik, eldöntheti, mit és mikor oszt meg velünk. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeret bennünket. Azonban érdemes figyelnünk rá, a kérdéseire, a játékaira: lehet, hogy ezeken keresztül osztja meg, mi érte őt, vagy mi foglalkoztatja. Gyakran egy spontán alakuló helyzet kapcsán kezd el mesélni a közösségi élményeiről, például esti fürdés, mesélés közben. Ilyenkor érdemes egy ideig tényleg teljesen őrá figyelni, ezáltal megéli, hogy ő kezdeményezheti a megosztást. Az átalakuló kapcsolatban fontos magunkban is megerősíteni újból és újból azt az érzést, hogy gyermekünk számára ugyanannyira fontosak vagyunk, csak már máshogy van ránk szüksége.
Nemcsak a gyermeknek van szüksége közösségre és támogatásra, hanem a szülőknek is. Támogatás lehet már az is, ha olvashatunk arról, hogy problémáinkkal nem vagyunk egyedül, mások milyen megoldásokat találtak. De ez sem pótolja, hogy saját egyéni dilemmáinkra válaszokat találjunk, és tapasztalatok szerint ez könnyebben megy, ha megoszthatjuk valakivel. Érdemes tehát magunknak is támogató kapcsolatokat vagy kisközösséget találni, főként nehezebb időszakokban.
