PszichológiAI Kisokos, 12. rész
Amikor a mesterséges intelligenciáról és a függőségről esik szó, gyakran úgy hangzik a mondat, mintha az AI eleve olyan lenne, mint egy szer: valami, ami magával ránt, és amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Pedig ez a kép félrevezető. Az AI nem a drog logikája szerint épül fel, de nagyon is lehet úgy használni. És ez a különbség, a „milyen” és a „hogyan” közötti különbség az, ahol a valódi kérdések elkezdődnek.
Eszköz, ami képességet növel – vagy amitől függeni kezdünk?
Rab Árpád jövőkutató gyakran fogalmaz úgy, hogy a technológia egyik legnagyobb ígérete a képességbővítés: olyan feladatokat tudunk megoldani, amikhez korábban nem volt eszközünk. Az AI ebben az értelemben nem más, mint egy különösen erős segéd – de segéd marad. Az emberi érték, a döntés, az értelmezés súlya nem tűnik el, csak átalakul: nekünk kell megtanulnunk kérdezni, értelmezni, és felelősen használni azt, amit a gép elénk tesz.
Ez az egyik irány: az AI mint kompetencia-bővítő eszköz, ami mellett fejlődünk, nem pedig helyettünk dönt.
De van egy másik irány is, és pont ez teszi bonyolulttá a képet.
Amikor a gép már nem csak eszköz
Laura Ezquerra spanyol pszichoanalitikus egy izgalmas fogalmat vezet be: a technoszubjektivitást. Azt vizsgálja, mi történik a pszichoanalízis alapfogalmaival – a tudattalannal, a testtel, az átmeneti tárgy fogalmával, a szimbolizációval -, amikor a tapasztalatunk egyre nagyobb része virtuális térben, technológiai közvetítéssel zajlik.
Ez a nézőpont túllép azon, hogy „eszközként” tekintünk az AI-ra. Azt a kérdést teszi fel: mi történik akkor, amikor a gép képességei már nem kívülről egészítik ki a miénket, hanem valamilyen módon összefonódnak az énélményünkkel és ahogyan magunkat, a világot, a kapcsolatainkat megéljük? Amikor már nem „használok valamit”, hanem a használat maga kezdi formálni azt, aki vagyok?
Ez nem feltétlenül baj. A fejlődéslélektan is ismeri azt a jelenséget, amikor egy külső tárgy – gondoljunk például a kisgyerek kedvenc plüssére – fokozatosan beépül a belső világába, és segít megteremteni a biztonságérzetet, a folytonosságot. A kérdés nem az, hogy összefonódunk-e valamivel a digitális világban, hanem hogy ez az összefonódás támogat-e, vagy éppen beszűkít, vagy képességet épít le.
Miért nem véletlen, hogy nehéz abbahagyni?
Van egy tényező, amit nem lehet kihagyni ebből a képből: sok nagy technológiai vállalat üzleti modellje kifejezetten arra épül, hogy minél többet és minél gyakrabban használjuk a termékeiket. Minél több időt töltünk egy alkalmazásban, annál több adat, annál több hirdetési bevétel, annál nagyobb profit keletkezik. Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem tervezési elv: a kutatók évek óta írják le, hogyan épülnek be a felületekbe olyan elemek – például folyamatos görgetés biztosítása, azonnali visszajelzés, személyre szabott ajánlások -, amelyek nem véletlenül nehezítik meg, hogy letegyük az eszközt.
Ez azt jelenti, hogy a „magamtól nem tudom abbahagyni” élmény mögött nemcsak egyéni gyengeség állhat, hanem tudatosan megtervezett rendszerek is. És pont ezért nem elég csak azt mondani magunknak, hogy „legyünk erősebbek”. A tudatosság, hogy értsük, milyen mechanizmusok próbálnak minket bent tartani egy-egy felületen, az első lépés ahhoz, hogy mi irányítsuk a kapcsolatunkat az AI-jal, ne fordítva. A digitális önismeret emiatt is fontos lépés.
A két véglet, amit érdemes elkerülni
Fontos, hogy ezen a ponton ne csússzunk egyik irányba sem.
Az egyik véglet, ha eleve patologizáljuk a technológiahasználatot: minden intenzív AI-használatot „függőségnek” bélyegzünk, és elvesszük annak lehetőségét, hogy valaki valóban tanuljon, alkosson, fejlődjön egy eszköz segítségével.
A másik véglet, ha letagadjuk a problémát: ha egy használati mód ténylegesen árt, akár a kapcsolatainknak, akár a kompetenciáinknak, a mindennapi működésünknek, akkor nem segítség azt mondani, hogy „ez csak egy új képesség, csak szokjuk meg”.
A kérdés tehát sosem az, hogy „használom-e sokat”, hanem az, hogy mire és hogyan használom és mit tesz velem ez a használat.
Mire figyelhetek, hogy én irányítsam a kapcsolatomat az AI-jal?
– Észreveszem-e, ha egy alkalmazás vagy AI-eszköz szándékosan (vagyis a fejlesztők szándékai szerint) nehezíti meg, hogy kilépjek belőle?
– Az AI-használat után frissebbnek, kompetensebbnek érzem magam – vagy inkább kiürültnek, szorongónak?
Tudok-e szünetet tartani anélkül, hogy nyugtalanná válnék?
Átlátom-e, hogy mire használok AI-t, mennyit munkára, tanulásra, szórakozásra tanácsadásra, kapcsolati igényekre?
– Az AI kiegészíti a kapcsolataimat és a döntéseimet, vagy egyre inkább helyettesíti azokat?
– Ha visszanézek egy hetet, az AI-val töltött idő inkább növelte, vagy inkább szűkítette az életteremet?
Az AI nem drog – de a hozzá való viszonyunkban ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint bármely más erős, formáló hatás esetében: mennyire vagyunk tudatában annak, hogy mi történik velünk, és mennyire tartjuk a saját kezünkben az irányítást. A technoszubjektivitás fogalma arra emlékeztet, hogy ez nem egyszerű eszközhasználati kérdés – de pont ezért érdemes időben, tudatosan foglalkozni vele, mielőtt a válasz helyettünk születne meg.
