Kompetencia
Cikksorozatunk második részében a kompetencia készségének megalapozását vizsgáljuk meg közelebbről. A kompetencia nem pusztán helyzetek, feladatok megoldásának képességét jelenti. Mint érzés vagy érzelmi készség önbizalmunk, önértékelésünk egyik pillére, a tehetetlenségérzés ellentéte, annak átélése, hogy kézben tartjuk a dolgainkat, és képesek vagyunk boldogulni. Vagyis ez az egyik legfontosabb érzelmi készségünk, amely életünk kezdetétől formálódik, és sokféle összetevője van.
Kompetencia, bizalom, hatóerő
A kompetencia fogalmát sokan az iskoláskorhoz vagy a felnőttkorhoz társítják. Pedig a kompetenciaérzés kialakulása csecsemőkorban gyökerezik. A kisbabák ránk szorulnak ugyan, de nem teljesen eszköztelenül születnek. Számos velükszületett mód áll rendelkezésükre, melyekkel jelezni tudnak nekünk állapotukról. Ha erre a felnőttek megfelelően reagálnak, már csecsemőként megélik, hogy saját eszközeikkel hatni tudnak másokra, akik reagálnak az igényeikre. Ez a hatóerő érzését erősíti, amely a kompetenciaélmény alapja, másrészt megalapozza a bizalmat is, hogy kapcsolatainkban választ kapunk, megoldásokat dolgozhatunk ki, és megerősíti bennünk a kezdeményezés képességét is (erről bővebben lásd Tudok-e hatni? című írásunkat). Ennek ellentéte a tehetlenség érzése, amit a kisbaba akkor él meg, amikor nem kap választ a jelzéseire, nem tud hatni a felnőttekre. Ez később az áldozatiság érzését keltheti kapcsolataiban, vagy azt az állandó, kényszerszerű késztetést, hogy ezt az érzést kivédje.
Milyen tapasztalatokat őrzünk meg kapcsolatainkból?
Tapasztalataink leggyakrabban nem ilyen fekete-fehérek, legtöbbször vegyes élményeket élünk át. A szülők nagy része sem sorolható csupán két kategóriába, miszerint vagy mindig maradéktalanul jól reagálnak, vagy pedig mindig képtelenek erre. A kapcsolatok élményét tartalmazó memória az ismétlődő élmények egyfajta átlagát őrzi leginkább.
Általános elvként törekedjünk arra, hogy kisbabánkat megértsük, de azt is tartsuk észben, hogy nem történik tragédia, ha ez nem mindig sikerül. Amikor kisbabánk sír, és próbáljuk kitalálni, vajon éhes-e vagy álmos, fáj valamije, bepisilt, nyugtalan, vagy egyszerűen csak kapcsolódni szeretne hozzánk, és mi igyekszünk ennek megfelelően reagálni, ez az alapélmény elraktározódik benne, még ha nem is mindig alakul jól maga a folyamat. Sőt, a félreértések, feszültségek, konfliktusok is a tanulás fontos részei. Kisbabánkkal, kisgyermekünkkel az is a bizalmat erősíti, ha fel tudjuk oldani az ellentétet, összefeszülést.
Fontos tehát tisztában lennünk azzal, hogy amikor gyermekünk jelez nekünk a sírásával vagy más módon, nem csak abban segítjük, hogy ellátjuk őt: ilyenkor egyrészt megerősítjük egy fontos érzelmi képességében, a hatóerő, a kompetencia érzésében. Másrészt megerősítjük a bennünk való bizalmát, mert megéli, hogy elérhetők vagyunk számára, jelezhet nekünk, igyekszünk megérteni őt. Az az alapelv, hogy válaszkészek vagyunk és nyitottak együtt keresgetni a megoldásokat, a gyermeknevelés során végig segíthet, saját magunk és gyermekünk kompetenciaérzésének egyik megalapozója lesz.
Nagyobb babák
Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden pillanatban ugranunk kell, míg csak gyermekünk fel nem nő. A babák már néhány hetesen is megtanulnak várni, valamennyit késleltetni, pontosan mert már bíznak abban, hogy jelzéseikre figyelni fognak. A kompetenciaélmény megerősítésének következő lépése, hogy figyeljük őt, mire képes már, és ennek is teret adunk. Tulajdonképpen ezt tettük az első napokban is: babánk képes volt saját eszközeivel jelezni, hozzátette a maga részét ő is, és mi is, ahogy reagáltunk. Amikor a baba már szeret egyedül nézelődni ébredés után, vagy képes a megnyugodni a hangunkra vagy egy zenélő játékra, amíg még befejezünk valami mást, érdemes ezeket az alakuló készségeit hagyni kibontakozni. Ez a második alapelv, amellyel a gyerek kompetenciaérzését erősíthetjük később is: nem várunk tőle sem túl sokat, sem túl keveset.
A még nagyobb babák már hosszan, elmélyülten kísérleteznek játékokkal. Funkcióörömnek is hívják, amikor megunhatatlanul ismételnek egy-egy mozdulatot, tevékenységet. A gyermek, aki egyre több tevékenységet venne birtokba, egyedül szeretne a kanállal enni, a pohárból inni, mire mindezt elsajátítja, az rengeteg „balesettel” jár. Nagy türelmet igényel e tevékenységek kivárása, tolerálása, ez főként azoknak a szülőknek nehéz, akik nehezebben bírják a monoton dolgokat. Ugyanakkor megéri, mert a kisgyermek megtanulni ekkor kezdi, hogy a kíváncsi motiváció és a kitartó erőfeszítés idővel eredményt hoz. Ez a két dolog különféle készségek, tudások megalapozásában később is alapvető mozgatórugó marad, végigkíséri az iskoláskort, felnőttkort.
Tipegőkor
Egyre jobban kitágul a világ, ez gyakran már a szülőknek is izgalmasabb. Egyre több játékot, felfedezést tehetünk gyermekünkkel. Egyre többet lehet kimozdulni a lakásból is, felfedezni a családon kívüli tereket, embereket. A tipegő egyre jobban tudatában van, hogy egyedül is képes dolgokat csinálni, és ezt nagyon élvezi. Az újabb készségek elsajátítása azonban ekkor is sok időt és türelmet kíván, például a zokni és póló felvétele, vizet tölteni a kancsóból a pohárba, vagy ahogy lassan bíbelődik a ruhafelvétellel a séta előtt. A kivárás ekkor is nehéz feladat lehet, de segíthet, ha észben tartjuk, hogy ezek nem haszontalan idők, sőt!
A rettegett dackorszak
A másfél−kétéves gyermek felfedezési kedve nem lankad, de gyakrabban torkoll feszültségekbe. Egyrészt nehezen éli át saját korlátait. Egyre több dolgot szeretne egyedül csinálni, de még nem képes rá, ami frusztrálja. Máskor a környezete nem érti, miért ragaszkodik valami furcsa, logikátlannak tűnő dologhoz. Nehéz lehet követni, ahogy a gyermek a baba- és tipegőkorból átlép egy másik szakaszba, és ezt sok szülő nehezen emészti meg. Elveszhetünk az érzelmek sodrásában, intenzitásában, akár harccá is fajulhat, ha félreértjük egymást gyermekünkkel.
A szülők számára az egyik legnehezebb feladat az önérvényesítés megkülönböztetése az agressziótól, pedig épp az önérvényesítés támogatása az az eszköz, amely a gyermek kompetenciaérzését növeli. Ha elnyomjuk az önérvényesítést, mert agressziónak, a szülők felett való uralkodásnak nézzük, ezzel a gyermek önbizalmát csökkenthetjük. Ugyanakkor ha önérvényesítésnek kezeljük az agresszióját, az viszont mások elnyomása felé vihet. Gyermek- és serdülőkorban végig komoly kihívás tudni különbséget tenni a kettő között, nem könnyű kialakítanunk ezt a fontos szülői készséget. Ebben az időszakban sokat segít, ha rendszeresen beszélgethetünk olyasvalakivel, aki friss szemmel, adott esetben kívülről, vagy éppen érintettként lát rá dilemmáinkra: társunkkal, egy baráttal, közeli családtaggal, vagy egy támogató csoport keretein belül.
Mariann egy alkalommal elkeseredve érkezik a szülői beszélgetőcsoport foglalkozására. Elmeséli, hogy kislányával, Rékával újabban kész rémálom sétára indulni. Mariannak fontos, hogy mindennap friss levegőn legyenek, kimozduljanak, hogy Réka ne legyen beteges és otthonülő. Réka azonban egyre többször ellenszegül, dacos, nincs kedve indulni, pedig korábban lelkesen várta, hogy együtt fedezzék fel a környéket. Más gyerekek bezzeg imádnak játszótérre menni mindennap, ahogy a többi mamától hallja. A beszélgetés során a csoport tagjai először Mariann érzéseire reagálnak: milyen nehéz, amikor a korábban kedves gyermek ellenszegül, sír, dacos, nem lehet érteni, miért, hiszen a szülő csak jót akar neki. Ezután egyikük felveti, hogy vajon mi okozhatta Rékában ezt a nagy változás. Közös gondolkodás indul, és végigveszik mi minden történik Mariann és Réka között.
A reggelek egész jól indulnak. Réka szívesen reggelizik, azután szívesen játszik mostanában egyedül is, amíg az anyukája pakolászik. Mariann ezután szeretne indulni, hogy kihasználják a délelőttöt. A feszültség ekkor kezdődik: Réka még játszana, Mariann aggódni kezd, hogy nem érnek vissza ebédre, altatásra, így feszült alkudozás kezdődik. Azután kezdődik az öltözés, s a korábban együttműködő Réka mindent kifogásol: nem azt a pólót szeretné, nem kell neki sapka, mindent ő akar felvenni. Mariann egyre feszültebb, hogy megy az idő, és Réka csak akar és akar. Ezután vagy nem indulnak neki, és Mariann dühös, vagy rosszkedvűen sétálnak, csak a játszótéren oldódnak fel.
Rengeteg kérdés és gondolat merül fel a csoporttagokban, és a beszélgetés során arra jutnak, hogy Réka nem Mariannak szegül ellen, hanem élvezi újdonsült készségeit. Élvezi, hogy képes egyedül elvonulva játszani, felfedezni, és nehéz számára, amikor ezt meg kell szakítania. Szintén szeretné ő kitalálni, mit vegyen fel, szeretne mindent ő csinálni. Ez nem Mariann ellen szól, hanem saját magát szeretné erőteljesebben megélni. Mariann viszont aggódik: amikor ő kisgyerek volt, saját édesanyja is szinte kényszeresen ragaszkodott a napi friss levegőhöz, aktivitáshoz, sporthoz, nem lehetett „lustálkodni”, félni kellett a betegségektől. Ráismer, hogy egy anyai képhez ragaszkodik, és amikor nem sikerül a napi séta, rémeket lát a jövőben, Rékát pedig lustának és ellenségesnek érzékeli. Ráismer arra is, hogy Réka más, szeret otthon is tevékenykedni. Ezután a csoport együtt keres ötleteket, hogyan tudja Mariann mindkettőjük szempontjait megvalósítani. Fel lehet például készíteni Rékát a váltásra, hogy hamarosan vége a játékidőnek, és készülnek sétálni. Lehet több időt hagyni a ruhák kiválasztására. Mariann is lehet rugalmasabb időnként, ha látja, hogy Réka nagyon jól játszik otthon. Ki lehet kitalálni apróbb feladatokat is a sétához, mint például a levélgyűjtés, amit Réka mostanában nagyon élvez. És még számos remek ötlet hangzik el.
Vagyis a csoport segített Mariannak abban, hogy elfogadja az érzéseit és az indulatait, ne ijedten meg tőlük. Innen továbblépve segítettek elkülöníteni, hogy Réka az önérvényesítést gyakorolja, nem kiszúrni akar az anyukájával, nem az akaratát akarja ráerőltetni. A beszélgetés segített Mariannak ráébrednie, milyen szülői mintát hozott, és hogy képes ezt rugalmasabbá tenni. Rájött, hogy Réka más, mint ő és más gyerekek, akiket ismer, és ezzel nincs baj. Még ötleteket is kapott, például, hogy próbáljon meg a kislányra bízni apróbb feladatokat, ezzel is növelheti kompetenciaélményét. Vagy például amikor azt érzi, hogy túl sok energiát visz el, hogy ki kell várni a gyereket, és emiatt feszültnek, frusztráltnak érzi magát, próbáljon a hosszú távú célokra gondolni, és ha lehetséges, Rékát is vonja be a megoldáskeresésbe. Ezután néhány hét alatt kidolgozták Rékával, hogyan tudják harmonikusabbá tenni a délelőttöket a harcok helyett. Ezek a szülők észrevétlenül fontos alapelveket fedeztek fel, mellyel gyermekük kompetenciája és önbizalma növelhető.
Cikksorozatunk folytatásában megvizsgáljuk, hogyan fejlődik a kompetencia és egyéb meghatározó érzelmi készségek óvodáskorban, és néhány fontos szülői készséget is sorra vesszük, melyek mind abban segítenek, hogy minél harmonikusabban élhessük meg kapcsolatunkat a gyermekünkkel, miközben hatékonyan segítjük őt abban, hogy hosszú távon sikeresen küzdjön meg a nehézségekkel, és boldog felnőtté cseperedhessen.
