A lelki egyensúly, stabilitás nem egy statikus, merev állapot. Kibillenések jellemzik, ezért nagyon fontos szabályozásának képessége. Az önértékelés stabilitását is részint a rugalmassága adja, azaz hogy az egyén mennyire képes reagálni a belső változásokra és a környezeti hatásokra.
Ha végiggondolunk egy-egy időszakot, egy-egy napot, eseményt az életünkben, észre fogjuk venni, hogy a stabil énkép és önértékelés egyszerre satbil is, mozog is és hullámzik is bennünk. Egy hasonlat jut erről az eszembe: Az álló helyzet kívülről statikusnak látszó állapot. Azonban ha egy-két percre álló testhelyzetben becsukjuk a szemünket, és befelé figyelünk egy darabig, érzékelni fogjuk az apró ide-oda mozgásokat, és hogy mindig visszaigazítunk középre. A statikusnak látszó állapot állandó mozgásokból és visszabillenésekből áll, nem merev állapot, ez adja egyensúlyát. A keljfeljancsi képe még szemléletesebb: akár picit, akár erőteljesen billentjük ki, mindig visszaigazodik középre, mindig visszatalál az egyensúlyi, kiinduló helyzethez.
Az önértékelés szintén nem merev, statikus állapot. A stabilitását éppen az adja, hogy rugalmasan reagál a környezeti hatásokra, és valahogy mindig (vagy majdnem mindig) visszatalál egyfajta belső egyensúlyi ponthoz. Az önértékelés szabályozása, vagyis hogy miként reagálunk pozitív és negatív hatásokra, fontos képességünk.
Az önértékelés, önbizalom, önszeretet fejlődése összefonódik. Kiskorunkban eleinte a szülőkkel, egyéb családtagokkal megélt élményeinkben formálódik. Már csecsemőkorban fontos az az élmény, hogy a kisbaba jelez, és erre megfelelő reakciót kap a felnőttektől. Átéli hatóerejét, és kompetenciaélményt ad számára, hogy meglévő képességeivel megfelelő válaszokat tud kiváltani. Megéli, hogy szerethető, ami önszeretetének alapját képezi. Ahogy a gyermek cseperedik, ez az élménye tágul, és ha a szülők megfelelő arányban segítik, illetve hagyják, hogy képességeit használva kísérletezzen, megalapozzák önmagába vetett bizalmát.
Önértékelésünk fontos forrása marad a kapcsolatainkban megélt elismerés és a hatóerő élménye. Nem mindegy, hogy kapcsolataink egymás kölcsönös tiszteletén, elismerésén és szempontjaink egyeztethetőségén alapul-e. Ez az önértékelést inkább kiegyensúlyozza, és tágabb teret enged egyéb forrásoknak. Ha kisgyermekkorunkban frusztrálódik az az élmény, hogy valós igényeinkre, készségeinkre megfelelő válaszokat kapjunk, sérülhet a hatóerő és a kompetencia érzése. Ez bizonytalanabb énélményt, önértékelést alapoz meg. Ilyenkor erős maradhat később is a tendencia, hogy főként másoktól várjuk önértékelésünk megerősítését, vagy mások lenyomásából, legyőzéséből, leértékeléséből szerezzük önbizalmunkat.
Életünk során változik, hogy mikor mi adja inkább az önértékelés forrását. Eleinte sok megerősítésre van szükségünk környezetünkből, de a saját készségek használata és fejlődése is alapvetően formálja.
A kisgyerekeknél talán természetesebbnek vesszük, hogy ez a folyamat fentekkel és lentekkel jár, óriási sikerélményekkel és hatalmas csalódásokkal, ragyogó mosollyal és zokogással-kiborulással. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy emiatt önbizalmunk fontos meghatározója, hogy hogyan tanuljuk meg kezelni ezeket az érzelmi helyzeteket. Mit kezdünk a kudarccal, azzal, hogy a tanulás gyakran sikertelenséggel jár, hogy a dolgok erőfeszítést igényelnek, hogy érdekeink szembekerülnek másokéival, hogy együtt kell működnünk, hogy valami nem sikerül elsőre, és utakat kell keresnünk, hogy nem lehet mindent és mindig. Kisgyermekkorban a szülő sokat segíthet ezeknek az érzelmi készségeknek a kialakulásában. Az ilyenkor keletkező feszültségek és azok megfelelő kezelése erőteljesen növeli a kompetenciaélményt. Vagyis bár paradoxonnak tűnhet, nem csak a sikerélmények alapozzák meg az önértékelést, hanem a folyamattal járó érzelmi hullámok kezelése, a sikertelenségből való építkezések, a kibillenések szabályozásának képessége. Ezért lehet billenékenyebb azoknak az embereknek az önértékelése, akik félnek a hibázástól.
Kisbabakorban ezek a folyamatok testi szinten zajlanak. A baba egész testével éli át tapasztalatait, hiányait, egész testével jelez, és az anya is egész testére reagál eleinte. Az énélményünk korai és elemi része a testkép. Pici korunkban ez a testi élmény önmagunkról számos kapcsolati és érzelmi élménnyel telítődik. Ezen keresztül éljük át a szerethetőséget és a kompetenciaélményt.
Önértékelésünk fontos része marad a testünkhöz való viszony. Az önértékelés alapesetben valamilyen mértékében hullámzó, ahogy a testünkkel való elégedettség−elégedetlenség sem statikus érzés. Testképünk voltaképpen egy összetett, szubjektív élmény önmagunkról, amely fokozatosan alakul ki önmagunk és kapcsolataink megtapasztalása során. Testképzavarról akkor beszélhetünk, ha nem tudjuk testünket reálisan látni, egy természetellenes vagy egy általunk tökéletesnek tartott ideálhoz próbálunk hasonlítani, s így tartós negatív testkép alakul ki. Ez veszélyeztető szokásokhoz vezethet, illetve ha nem felelünk meg ennek a képnek, szégyent, viszolygást, undort, önutálatot élhetünk meg testünkkel kapcsolatban. Gyakran a teljes önértékelésünket, önbizalmunkat is ehhez kötjük, vagy azt érezhetjük, hogy mások is csak akkor kedvelnek, ha ennek a képnek megfelelünk, s ennek nyomán kialakulhat a testtel való túlzott foglalkozás.
Ennek egyik mozgatórugója, hogy azt érezzük, ezáltal tudjuk érzéseinket is kontrollálni. Gyakran mások felületesen azt gondolják, hogy ilyenkor a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, de mélyebben megnézve nehezen kezelhető érzéseket tudunk ezáltal elnyomni vagy kézben tartani. Nem meglepő annak alapján, amit az önértékelés és a testkép korai fejlődéséről tudunk. Ezért ilyen problémáknál nem lehet pusztán racionális érvekkel segíteni, fontos megvizsgálni kialakulásuk érzelmi hátterét.
Az önértékelés komplex belső érzet, a saját kompetenciaélmény legalább annyira meghatározza, mint az érzelmek és kapcsolataink kezelésének képessége. Szabályozása nehezebb, ha erőteljesen kötjük egyetlen összetevőhöz, de a kapcsolatainkban is zavart okozhat, ha szélsőségesen elégedetlenné válunk önmagunkkal valamely dimenzió mentén.
